Emlékszel még, mi vitt rá arra, hogy motorkerékpáron vágj neki a világnak?

Hogyne. Mindig is szerettem utazgatni, és a repülés helyett inkább a szárazföldi megközelítést preferáltam, mert ilyenkor a megtett út maga is a megismerés és felfedezés szerves része. Ráadásul így olyan helyekre is eljutottam, amit egyébként nem túl sokan keresnek fel. Másrészt motorozni mindig is szerettem. Kolumbiában utazgattam a klasszikus hátizsákos formációban, amikor összeakadtam két sráccal, akik Észak-Amerikából tartottak a kontinens déli csücskébe, motorral. Ez volt az a pillanat, amikor felismertem, hogy össze is vonhatom a két szenvedélyemet és a még felfedezésre váró országokat motorral kellene bejárni.

Hogy fogalmaznád meg, hogy milyen szerepet tölt be a motor az életedben?

Szerintem a motorozásnak fontos szerepe van az önmeghatározásban, és alapvetően hozzájárult, hogy azzá lettem, aki vagyok. Vicces, hogy akik az első motorom vásárlása után ismertek meg, azok szimplán csak kalandvágyónak tartanak, míg korábbi ismerőseim úgy látták, hogy elment az eszem, és csak veszélybe sodrom magam.

Hogy jutottál arra a pontra, hogy belevágj egy ekkora túrába? Mekkora munka volt a felkészülés, szervezés?

Sokáig mocorgott a fejemben egy kontinensen átívelő utazás  gondolata, és egy munkám befejeztével úgy éreztem, hogy ideje valóra váltani az elképzeléseket. Ezt megelőzően a nagy túrám Ausztrálián keresztül vezetett. Egy gyári drz400-al Melbourne-től Port Lincolnig mentem és minden cuccomat egy ládában vittem magammal. Innentől kezdve a hosszú motoros kalandtúra lett az, ami az életemben előre hajtott.

Manapság az internetnek - közte az olyan fórumoknak, mint a Horizon Unlimited - köszönhetően a felkészülés szerintem nem jelent túl nagy kihívást. Nem is nagyon terveztem a részleteket előre, de azért az ázsiai szigetek közötti hajóutak felderítése nem volt triviális.

Volt olyan akadály, amikor azt gondoltad, hogy fel kellene adni? Mik voltak a leginkább necces helyzetek?

Természetes, hogy egy ekkora út során közbejönnek nem tervezett események, mint például amikor Nepálban megharapott egy állat és veszettség elleni oltást kellett szereznem. Aztán volt egy balesetem, ami miatt pár napot rács mögött töltöttem Indiában, de végül tisztázódott a helyzet. Persze a legsúlyosabb mégis az volt, amikor Budapesten ellopták a motorom, és felmerült bennem, hogy most tényleg itt kell befejeznem. De egy ekkora út során az ember sokkal rugalmasabbá válik és miután megismerkedett számos kultúrával, egészen más szemszögből közelít a dolgokhoz. Amikor mindenféle akadályokkal és problémákkal kerültem szembe, akkor azokat önkéntelenül is összevetettem az utazás során látott élethelyzetekkel, tapasztaltakkal, és ebben a jóval szélesebb perspektívában már közel sem tűntek olyan súlyosnak.

A kedvenc helyekről faggatva nagyon diplomatikusan válaszolt:

Minden hely különleges volt, de persze voltak, amik mélyebb benyomást tettek rám, mint mások. Viszont ezek összességében tették az utazásomat egyedivé.

Meddig tarthat a kalandvágyó  utazási láz, és szerinted megváltozhat valaha?

Soha nem érezhetjük, hogy mindent láttunk és szerintem a kalandtúra rendkívül addiktív szenvedélyemmé vált. Nem tudom elképzelni, hogy egyszer azt mondjam, már mindent láttam. Még fiatal vagyok, és remélem, hogy sokáig tart ez a szenvedély.

Az idő előrehaladtával a kapcsolatom a motorozással talán egy valamiben változhat: remélem, ahogy nő az éveim száma, egyre drágább gépeket engedhetek majd meg magamnak :)

Úgy legyen!

Tervek a jövőre?

Szeretnék visszatérni Európába, és onnan folytatni az utat, ahol abbahagytam... Délnek venném az irányt, Afrikába...

A Melbourne-től Londonig tartotó útjáról itt  találjátok a beszámolót.