A technika felnőtt, az olaszokra jellemző mérnöki csemegék, csúcskategóriás alkatrészek és design tobzódása a nagy Dragster. A patinás gyár ráadásul arról vált híressé, hogy a formatervet a burkolatlan, közszemlére tett gépészeti csemegék adják. Az új csúcsmodellnél pedig a 19-re húznak lapot. 

 

A térhálós váz az Italjetre jellemző, ám a kategóriaugrás miatt már egészen extrém módon gyönyörű, valódi alkalmazott funkcionális műalkotás. Szerencsére meg is mutatják, hiszen valóban szemet gyönyörködtető  közkincs. Az erőforrás a korábbi koncepciók után végül a Benelli 700-as soros 2 hengeres blokkja lett 68 lóerővel,így a számháborút megnyeri, de a lényeg mégis inkább az, hogy rá se ismerni,  annyira jó lett így, veszi a lapot, nem kérdez. Nem derült ki, hogy a váltóhoz nyúltak, vagy az elektronika finomhangolásával érték el a fantasztikus eredményt, de nagyon gyanús, hogy az élményben meghatározó szerepe van a látványos és egyedileg hozzá készített csúszókuplungnak.

 

A kétoldalt magasra emelt Akrapovic kipufogó biztosan nem árt, ahogy a Marzocchi első, Öhlins hátsó futómű, a nagy Brembo fékek, a Diablo Rosso gumik és a visszafogott, 190 kilós súly is mindent megad a magabiztos - akár pályás - huligánkodáshoz. A pozíció és súlyelosztás nagymotort idéz: van kuplungkar, 6 sebesség, váltókar, lábtartó. A lánchajtás és a középnél előrébb ehelyezett blokk miatt pedig a súlyelosztás sem esetlen, vagy farnehéz, szóval...

 

A vagány csibészmotoron az egyetlen lényeges robogós elem a tank hiánya a lábunk közt, amit a pályán hamar elkezdünk keresni, hogy térddel irányíthassuk a gépet. Annyira sokat tud, hogy pár pillanat elteltével már valahogy jó lenne még tovább használni, belenyújtani a kanyarba. Messze többet tud, mint amit a néhány körös teszten egy komplikált vonalvezetésű nagypályán ki lehetne motorozni - az én tudásommal. Összességében számomra leginkább egy supermoto benyomását keltette, részben a teljesítmény és az agilis kezesség, másrészt a széles kormánnyal irányítás szükségessége miatt.

 

A bemutató rendezvényen persze az Italjet által szponzorált Gresini Moto2 csapat versenyzői, Albert Arenas és Darryn Binder is kergetőztek az új géppel, és amellett, hogy elismerően szóltak róla, látszott, hogy élvezik is, nem csak a paddock-lányok miatt mosolyogtak. A legendás pálya egy napra az 1959-ben alapított gyár múzeuma is lett, minden fontos - nyilván főleg verseny - motort kiállítottak impozáns történetükből. A 300 fős rendezvényen összeeresztették a nemzetközi sajtót a világ minden tájáról érkező kereskedőikkel, valamint a motorsportos -és alkatrészes partnereikkel, meglehetősen szokatlan módon. Ez egy őszinte - és egyben veszélyes - választás, ahogy a versenypályára helyezett teszt is. Hiszen gondoljuk végig, mennyire kell bízni a "robogónk" önálló teljesítményében, hogy Forma-1-es pályán mutassuk be a sajtónak? Kendőzetlenül őszinte, mint az Italjetek burkolatlan váza. 

 

A bemutató egy élményekre koncentráló show volt a tulajdonos Tartarini család és a versenyzés kapcsolatáról, az úttörő motoros kalandokról. Pontosan tudják, mennyire megosztó vadonatúj kategóriát alkotni, hiszen korántsem ez az első extrém ötletük, de tisztában vannak azzal is, hogy a robogók születése óta feszültségben vannak a motorokkal ezért nagyot kell villantani. Ám ahogy Massimo Tartarini elmondta, ez az újabb egyedi döntésük teljesen beleillik a filozófiájukba. A szerencse pedig a bátraké, legalábbis a tények tükrében: alkottak egy valódi élménygépet, ami véleményem szerint csak látszatra robogó, annak automata váltós városi kényelme és csomagtartója nélkül, de a lényeg mégis az, hogy előrendelésben elkelt a Limited Edition széria összes darabja, és az előrendelések szárnyalnak, tehát a világon szükség van valóban egyedi és szép nagy mosolyt fakasztó motorobogóra.

 

 

Bővebb infó és vásárlás:

https://italjethungary.hu/