Gyakran kérdezik tőlünk, hogy számunkra melyik a legkedvesebb, legemlékezetesebb motorostúra. A folyamatos túrázás, és a folyton változó útirányok, útvonalak miatt az aktuális libling időnként ugyan változik, de a tízes évek első felében magabiztosan és gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy természetesen a Korzika-Szardínia túra! Korzikán gyönyörű, vadregényes a környezet és szinte nincs is egyenes út, csak kanyar, kanyar hátán. Bár az aszfalt eszi a gumit rendesen, de az élmény kárpótol érte. Az egyik pillanatban még a tengerparton vagy, egy óra múlva meg már egy 2000 méteres hegy szerpentinjein kanyarogsz. Hasonlóan különleges Szardínia is, csak kicsit máshogy. Mondhatnánk akár, hogy ha Korzikát egyáltalán lehet még fokozni, akkor az már Szardínia! Kifogástalan minőségű aszfalt, nyújtottabb kanyarok egymás után véget nem érően, és tágabb terek minden irányba. Robi tapintott rá az igazságra, amikor a 2012-es REA Szardínia túra végén azt mondta:”Ez után a túra után meg kell majd újra tanulnunk egyenesen motorozni!”

Korzika és Szardínia: nehéz választani, lehetne esetleg mindkettőt?
Tehát a dolog adta magát: legyen hát Korzika és Szardínia egymás után, egy túrán. Ehhez viszont kell legalább egy hét, hogy mindkét szigetet rendesen körbe tudjuk motorozni. Bár nekünk megadatott ez a hét, mégsem érzem úgy, hogy ezzel végleg letudtuk volna a helyet, úgy jöttünk haza, hogy ide még mindenképp vissza kell mennünk!
Legtöbbünk számára ideális megoldás volt a Bécs-Livorno szakaszt éjszakai vonattal abszolválni, mert így spóroltunk a motornak és guminak, meg hát legyünk őszinték, magunknak is, vagy 2000 kilométernyi ingerszegény, zsibbasztó autópályázást és legalább két napot.

Az oda és a visszajutás nyílván megoldható lenne kényelmesebb és élvezetesebb módon is, de az is még, vagy négy napot venne igénybe, ami viszont már nagyon hosszúra nyújtaná az amúgy sem rövid túrát. Az előző évi Szardínia túrára még lábon mentünk le Budapest-Ravenna és Ravenna-Livornó osztásban, de akkor is az első nap egyetlen eseménye csupán az volt, hogy a Szilárd és a Mester eltűntek valahol útközben. Egyszer csak nem voltak meg és már épp kezdtünk aggódni, amikor kb. 10 perc késéssel befutottak a parkolóba ahol félreálltunk egy szusszanásra. Mint kiderült, megálltak lefényképezni a Mester motorját, amikor az elérte a 40.000 kilométert…. khm, érted, negyvenezer… hagyok rá egy kis időt… Nem százezer, mint a Szimi CB1300-asában a Határmeti Guruláson, vagy az Egér Yamaha R1-ében a Grossglockneren, esetleg kétszázezer, mint a Kozmax VFR-jében, hanem negyvenezer! Még fel sem ocsudtunk a traumából, amikor Gábor jelezte, hogy nemsokára neki 28.687 kilométer lesz a motorjában, ami az egyik kedvenc prím száma és szeretné majd ő is megörökíteni és azon a helyen méltóképp megemlékezni e jeles eseményről. A második napi etap, Ravenna-Livornó legalább a csodálatos Toszkána ígéretét vetítette előre, de sajnos az időjárás és az önkiszolgáló automata benzinkutak némileg megszívattak. Na, azért ne sajnáltassuk magunkat, mert nem nagyon, épp csak annyira, amennyire egy valamit is magára adó multi áruház a vásárlókat, amikor n-1 számú kasszát tartanak nyitva akkor, amikor a forgalom n számút indokolna! Az időjárás esővel és széllel kedveskedett, az automata benzinkút pedig nem vette be a pénzt. Nem segített továbbá az a körülmény sem, hogy mögöttünk vagy harminc, állig sáros hard-endúrós türelmetlenkedett, amíg próbáltuk benyomorgatni a pénzt a lyukba, de az Istennek sem vette be az automata. Ilyenkor az ember újrakalkulálja a fogyasztást és kiderül, hogy van abban a tankban még vagy 30 kilométerre elegendő nafta.
Mint ahogy említettem, legtöbbünk számára ez alkalommal valóban ideális megoldás volt a vonatozás, de azért ekkor is akadtak közöttünk keményebb fából faragott motorosok is, mint pl. a Perec Laci, a Papa meg a GS Laci és utasa Edit, akik beleállva a feladatba, másfél nap alatt letekertek lábon Livornóba, és a kompnál csatlakoztak hozzánk, vonatos puhányokhoz. Aztán persze később megfizettük az árát a magyar virtusnak, mert Perec Lacinak pár nap múlva egyszer csak kifigyelt a vászon az RC8 hátsó kerekén. Ezért aztán az egyik délelőttöt, amit a csapat többi része kényelmes korzikai gurulgatással töltött, mi kényszerű gumicserével és a csapat utolérésével. Mondjuk, legalább mentünk egy nagyot és rendesen bejárattuk az új gumit is a szerpentineken – még az oldalfalán sem maradt formaleválasztó!
Szóval az első etap, Budapest-Bécs, furcsán indult, mert a megszokottól eltérően nem reggel álltunk fel a budaörsi startvonalra, hanem délután négykor, hogy este hétre kényelmesen kiérjünk a bécsi vasútállomásra és bevagonírozzuk a motorokat a kilenc órás indulásra. Az időeltolódástól kissé zavarodottan húztam a gázt kifelé, hiszen erre mindig reggel szoktunk menni, amikor hátulról süt a nap, így a szervezetem nem értette mi zajlik itt, hogy most meg szemből jön a fény.

Bécsben a vasútállomásra érve, a motorok lekötése és rövid várakozás után aztán beettük magunkat a kupékba, és mint egy gimnáziumi osztály, ami osztálykirándulásra indul, emelkedett hangulatban laktuk be a helyet. A 9 órás indulást követően, amikor a vonat már ráállt a nyílt pályára, az utasellátós vacsi, illetve az előre feltankolt nasi elfogyasztása után, viszonylag kényelemben hajtottuk fejünket álomra a lenyitható ágyakon. Néhány városon, állomáson áthaladva rángatott csupán feltűnően a vonat, egyébként mintha a drága anyaméhben lettem volna, ringatott lágyan, kellemesen. Reggel jó korán ébredtünk, mert ahogy egy rendes Agatha Christie regényben is illik, itt is kabinról kabinra járt az egyenruhás kalauz, ébresztett és szolgálták fel a szegényes reggelit. Miután reggel hét körül Livornóban kiszálltunk a vonatból és lekötöttük a motorokat, az első utunk a belvárosba egy kávézóba vezetett, ahol friss péksüteménnyel és kávéval folytattuk az ébredés folyamatát. A kávézótól nem messze egy középiskola volt, ahová a diákok zöme robogóval érkezett. Érdekes volt megtapasztalni, hogy fél óra alatt tulajdonképpen megtelt az utca, ha nem volt ott vagy kétszáz robogó, akkor egy sem. Hát igen, 11 hónap motoros szezon, más motoros kultúra… Itt nem csak hobbi a motor, hanem a hétköznapok szerves része: miniszoknyás lányok tűsarkúban és lazán bekapcsolt, hátracsúszott nyitott sisakban, kiskosztümös középkorú hölgyek és öltönyös, Ray-Ban-es dzsigolók százai húzzák a kisebb nagyobb robogóknak.
Reggeli után motorra pattantunk és nem egész egy óra múlva már Pisában voltunk, ahol már teljesen friss állapotban csekkolhattuk, hogy a híres torony bizony még mindig ferde. Kényelmes nézelődés után visszagurultunk Livornóba, hogy a megbeszéltek szerint délben, a kikötőben találkozzunk a lábon érkező csapattal és beálljunk az óriási komp gyomrába.

Kettőkor hajóztunk ki Korzika felé, és pár órával később már Napóléon Bonaparté szülőföldjén kóstoltunk bele a hamisítatlan korzikai kanyarokba egy rövid 30 kilométeres szakasz erejéig. A lassan alábukó napban különleges fényviszonyok között gurultunk a parton észak felé az öblöket kerülgetve, és ahogy egyre szürkülödött, fantasztikus volt látni a csapatot hátulról: a sok piros fénypont úgy tekergett a parton, mint egy nagy, hosszú kígyó.
Három napot töltöttünk Korzikán, amit csodaszép tájak, de gyengébb minőségű utak jellemeznek. A Cap Corse és Ajaccio közötti tengerparti szerpentin hihetetlen élmény volt. A jobbra mélyen hullámzó kékeszöld tenger, a kanyarokban olykor felbukkanó kecskék, a néhol gyengébb minőségű aszfalt inkább a nézelődős, nyugodtabb motorozást adta ki, mintsem a kanyarvadászatot.

Szimi a nap derekán, engedve a korgó gyomra egyre élesebb jelzéseinek, a partra vezette a társaságot egy kis étteremhez, mert a kialakuló vészhelyzetet gyorsan orvosolni kellett! Nem is beszélve arról, hogy szerinte komoly esély mutatkozott arra, hogy a csapatban másnál is fennáll ez a nem kívánt állapot. De ha esetleg más még nem lenne éhes, az sem baj, mert a Kárló barátunk által felállított axióma szerint, nem azért kell enni, hogy jól lakjunk, hanem azért, hogy megelőzzük az éhséget! És ha valaki, akkor ő hiteles személy, aki már fiatalon, sokszorosan legyőzte és azóta is nap, mint nap arcon csapkodja az anorexiát! Így hát egy jó kis étterembe beüléshez elegendő csupán annyi, hogy a Szimi hirtelen flamós lesz. Szóval legurultunk a partra, ahol aztán egy kedves kis étterem hangulatos teraszán adtuk le a rendelésünket. A várakozás percei alatt néhányan kaptak az alkalmon és fürdőt vettek a tengerben, míg a többiek a kellemes, árnyékos teraszon, limonádét szürcsölve várták a sülteket.
Ajaccio és Porto-Vecchio között különleges vulkanikus hegységen - Serra di Scopaméne – fantasztikus szerpentinjén, a D420-as úton motoroztunk át, ahol egy korábbi tűzvész és vihar pusztításának nyomait láthattuk. Perec Laci motorján a fentebb már említett gumicserét itt, Korzika fővárosában, Ajaccioban ejtettük meg reggel, majd egy nagy menés után a D368-as szerpentinen, a különleges aurájú l’Ospedale tó partján, pihenő közben értük utol a csapatot.
A kellemes gurulás után Porto-Vecchioba kényelmesen korán érkeztünk, a szállás elfoglalása előtt még strandoltunk egy jót a fantasztikus homokos tengerparton. Miután lecuccoltunk a hotelben, késő délután még legurultunk a sziget déli csücskébe, a közeli Bonifacióba egy kellemes hajókirándulásra. A tenger felől nézve gyönyörű volt a part, fantasztikusak a függőleges szikla szélére, szédítő magasságba épített házak és szép volt a várfal is. A kapitányunk, miután komplett hajóstul bevitt minket egy hullámok által kivájt barlangba, visszafelé még versenyre is kelt a helyi halászokkal. Nyertünk, és a győztesek elégedettségével csorogtunk vissza a jachtokkal teli kikötőbe. Este, visszatérve a szállásra Porto-Vecchioba, helyi vacsorát szolgáltak fel nekünk és a szokásos kellemes hangulatú sörözős csevej után elégedetten hajtottuk fejünket az utolsó korzikai párnára. Reggel hamar ledaráltuk a Porto-Vecchio és Bonifacio közötti alig 40 kilométert, majd kompra szálltunk és délre hajóztunk Szardínia felé.

Körzőzés Szardínián
A következő négy napot a Korzikánál majd’ háromszor nagyobb Szardínia szigetén, szintén csodaszép tájakon és fantasztikus utakon töltöttük. Santa Teresa Gallura városában gurultunk le a kompról, majd déli irányba orientálódva, az SS125-ös úton haladtunk. Az északi részen még nem akkora durranás az út, de Dorgali alatt elképesztő látkép tárult elénk. Az út a parttal párhuzamos hegygerinc belső oldalán fut végig. Délnek haladva tehát a balkézre eső hegy gátolja a kilátást, jobb oldalon, a sziget belseje felé viszont hatalmas tér és lenyűgöző látvány fogad. Nem nagyon találok más szavakat a leíráshoz, még akkor sem, ha a fantasztikus, meg a lenyűgöző talán kicsit elcsépelt már. Jó szívvel csak azt tudom tanácsolni, aki teheti, az menjen el megnézni a saját szemével! Az SS125-ös útban egyben van a motorosok szentháromsága, amiért cserébe egy igazi rider még néhány közepes orgazmust is szívesen beáldozna: a kiváló minőségű aszfalt, a kellemesen tempós kanyarok és a csodaszép látvány! Az ebédet Cala Gonone kikötőjében küzdöttük le, és még ott, azon melegében eldöntöttük, hogy a pihenőnapon visszatérünk ide motorcsónakot bérelni és behajózzuk a környék csodás szikláit és öbleit. A különleges, négycsillagos szállásunk és a szardíniai négynapos csillagtúra origója a sziget derekán, a kellemes hangulatú, mediterrán bungalókkal teleszórt Arbatax üdülőparadicsomban volt.

A következő napon az eltérő igények figyelembe vételével két csapatra váltunk. A csapat egyik fele Riga Tibi vezetésével csónakázni indult Cala Gonone-ba, ahol béreltek egy faja motorcsónakot és egész nap csapatták neki bejárva a környező öblöket és próbafürdést végezve a lehető legtöbb helyen. Az erről készült videók tanulsága szerint nagy buli volt! Amíg Tibiék a vizet járták, addig a többiek motorra pattantak, a sziget belseje felé vették az irányt és kanyarogtak egy szépet a környező hegyekben. A környék tele van jobbnál jobb utakkal, nem nagyon lehet melléfogni, nekünk is nagyon bevált az Arbataxból induló, közel 280 kilométeres kör az SS198-on, majd az SP8-on Gadonin át, SP7 Fonne, Orgosolo, Dorgali és az SS125-ön, esetleg az SP56-on vissza Arbataxba. Az egy évvel korábbi Szardínia REA-túrán már a Szilárd is összeállított egy számukra tökéletes útvonalat: a valamivel rövidebb, nem egész 200 kilométeres Fonni-Orgosolo-Dorgali-Arbatax kört egész nap motorozták, és ezalatt, saját bevallásuk szerint, többször is egyesültek az univerzummal.
Az esti csapategyesítő kupaktanácsnál aztán megnéztük az aznap készült videókat és fényképeket, ütköztettük az érveket hogy melyik csapat volt a nagyobb király, a vizes vagy a motoros, majd végül, egzakt eredmény nélkül, jól megérdemelten eltettük magunkat másnapra.
A következő napon is a hegyekbe terveztünk egy komoly kört. Lanusei felé indulva a 198-as úton a reggeli időpont ellenére is lelkesen szikráztak a lábtartók és rajzolódtak az ívek. Az idő pompás volt, az aszfalt gyorsan melegedett, ragadtak a gumik. Adtunk is az élvezetnek. A gördülékeny haladás érdekében két csoportra osztódtunk, és mint Gepárd csapat, vezetésemmel haladtunk elől. A Sas csoport Szimi vezetésével, azonos útvonalon karcolta az aszfaltot pár perc lemaradással. Szerencséjükre ők megúszták Lanusei közepén azt a meredek, kanyargós sikátort amit elől haladva mi beszívtunk. Ugyanis a leggondosabb felkészülés ellenére is a GPS bevezetett a városka belső, keskeny, ráadásul meredek és kanyargós utcái közé. Még a nagyobb rutinnal rendelkező motorosok is megizzadtak, mire kijutottunk, mert igencsak meredek utakon kellett forgolódni.
El nem tudom mondani, mit érzek, amikor elől haladva, az útvonalért felelős személyként azt kezdem észrevenni, hogy az utca kezd egyre keskenyebb lenni, súlyosabb esetben emelkedik és komoly kihívást jelentően még kanyarog is. Akkor még csak hagyján, ha nem vagyunk túl sokan és csupa jó és rutinos motoros követ, de ha esetleg van a csapatban gyenge láncszem, pláne hölgyek, akik jó esetben a férfiaktól eltérő fizikummal rendelkeznek és így nehezebben küzdenek meg meredek utakon a motor tömegével, akkor nagyon kínos perceket élek át, amíg ki nem jutunk. Az egyik legextrémebb ilyen szituáció egy Andalúz túrán, Spanyolországban esett meg. Tündéri kis hegyi városkába érkeztünk és talán épp ezért későn vettem észre, hogy nem az elkerülőn haladunk, hanem a centrum felé. Az út pillanatok alatt egysávosra szűkült, később pedig már egy autó sem fért volna be. Olyan keskeny volt a sikátor, hogy kis túlzással, de a két könyökömet kicsit beljebb kellett húznom, hogy ne súroljam velük a falat. A GPS azonban magabiztosan mutatta, hogy menjünk csak tovább előre, jobbkanyar, balkanyar, sima ügy. Egyre kínosabban éreztem magam, mert már megfordulni sem tudtunk volna és az út egyre csak emelkedett. A helyiek is egyre furcsábban néztek ránk, miközben hátukkal a falhoz simultak, valami olyasmit olvastam ki a pillantásukból, hogy: „motorral, ide?” A következő meredek derékszögű jobbosban meg már ipszilonozni is kellett, hogy el tudjunk fordulni. Na, ekkor már izgultam erősen, hogy mi lehet hátul, mert már a tükörbe se mertem nézni. Ólmosan teltek a másodpercek, mire végre egy kis térre bukkantunk ki, ami még ugyan nem volt az út vége, de legalább már vízszintes volt, és ha kellet, meg tudunk volna fordulni. A szívem a torkomban vert amikor hátranéztem, hogy mindenki megvan e, és fogadtam az eddig csak a tarkómat égető pillantásokat. Szerencsére egyébként nem volt nagy gáz, mert a dolog kalandfaktora egyelőre még nagyobb volt, mint a „na, hova vitt be minket ez a nyomi!?” érzése.  A GPS ekkor magabiztosan jelezte, hogy balra kell továbbmenni, de ekkorra már nem bíztam benne, mint törött lábú artista az elkapó emberben! Bepillantva az utcába azt láttam, hogy az lefelé indul, ami örvendetes, de rögtön lefagyott a szerverem amikor észleltem, hogy a biztató kezdet után lépcsőben folytatódik az utca! Gyors megoldást kellett találnom, ezért biztonságban hátrahagyva a csapatot, előre mentem feltérképezni a környéket. A kijutás azonban még tartogatott kis izgalmat, mert végül nem túl hosszú, de egy meredekebb garázsfelhajtót is megszégyenítő, egyenetlen felületű, két kisebb kanyart is tartalmazó útszakaszon tudtunk leereszkedni a főútra. Ez alkalommal szerencsére nem voltunk sokan, de volt két motoros lány is a csapatban, akik a többiekkel együtt végül parádésan megoldották az izgalmas helyzetet. Így aztán, hepiend lett a dolog vége, és mostanra már, mint minden más komfortzónából kikényszerítő körülmény, kiváló sztorivá is nemesedett.

A könyv szerzői: Szimcsák Attila (Szimi) és Dobos Zoltán (Zomax)
 

A történet egy a sok közül az érdekfeszítő Motoros könyvből, melyet nem csak a motoros túrázóknak ajánljuk, hanem minden motorozás rajongónak úgyszintén. 

A hűvös téli napokon kellemes időtöltésnek tartjuk a könyv lapozgatását, amely az őszinte történetek mellett sok hasznos gyakorlati és általános információval is szolgál a motorosoknak. Ha még nem tetted, itt és most megrendelheted.